1945-ben a front átvonulásakor Ön a családjával Bükön lakott. Kik bújtatták Önöket? Hogyan idézné fel ezt az időszakot?

A szüleim elköltöztek a kastélyból, mert attól féltek, hogy a szovjet csapatok megérkezése után atrocitások történhetnek azokkal, akik a kastélyban éltek. Úgyhogy a katolikus plébánia pincéjében töltöttük azt az éjszakát. Amikor a szovjet csapatok megérkeztek - ha jól emlékszem, ez március 29-én volt - arra ébredtünk, hogy egy hatalmas robbanás volt. Hajnali 2-3 órakörnyékén felrobbantották a németek a hidat itt Bükön, fél órára rá megjelentek a szovjet katonák, és persze egyből meg is találtak minket és fölvezényeltek a pincéből. Ezután néhány napot a plébánián töltöttünk. A szüleimmel csináltak egy színlelt kivégzést és a húgomat, aki akkor 3 éves volt, egy fiatal lány kezébe nyomták, hogy ne essen baja. De ez sem állított meg egy részeg szovjet katonát, hogy ne erőszakoskodjon vele, fel is lőtt a feje fölé ott benn a plébánián, hogy megfélemlítse. Akkor valaki elszaladt egy tisztét, aki jött, és kitessékelte az orosz katonát, így nem történt semmi - ezekre emlékszem abból a pár napból, amit a plébánián töltöttünk. Utána visszakerültünk a kastélyba, de nem a teljes épületbe: egy pár szobát hagytak meg, ahol éltünk egészen 1949-ig, amikor is el kellett hagyni a kastélyt.

Együtt járt iskolába a büki gyerekekkel. Emlékszik még az akkori iskolatársaira?

Ide jártam iskolába, itt kezdtem és végeztem el a hat elemit. Akivel a legtöbbet tartom a kapcsolatot, az Csóka Gáspár bencés pap, vele egy osztályba jártunk itt Bükön. Utána Pannonhalmán is egy iskolába jártunk, de akkor ő már egy osztállyal felettem. Járok ide vissza Bükre és találkozok olyan emberekkel, akikkel együtt jártunk iskolába, vagy azok leszármazottjaival, akik engem tanítottak.

1956-ban Pannonhalmáról hagyta el az országot. Gondolt arra, hogy megváltozik a rendszer Magyarországon, és Ön hazatérhet?

Én biztos voltam benne, hogy meg fog változni a rendszer. Mindig úgy gondoltam, hogy a kommunizmus egy aberráció: a történelem aberrációja. A magyaroknak mindig sikerült kiharcolni a szabadságukat, de ahogy telt az idő, abban nem voltam biztos, hogy a változást én meg fogom érni. De 1980-as évek elejétől kezdve viszont már bíztam benne, hogy megérhetem. Először is láttam, hogy mi történt a szolidaritással Lengyelországban: Varsóba nem vonultak be a szovjet csapatok, holott Berlinbe, Budapestre, Prágába igen. Tehát ott éreztem, hogy volt valami változás a szovjet gondolkodásban. És ott volt Reagan amerikai elnök, aki kemény nyomást helyezett a szovjet hatalomra azáltal, hogy fegyverkezett. És lehetett látni, hogy Gorbacsov is felismerte, hogy így nem tudnak tovább kormányozni. Akkor már éreztem, hogy előbb utóbb ennek a korszaknak vége lesz. Mindig úgy gondoltam, hogy a diktatúrák olyanok, mint az alma: ha egyszer megérett, akkor leesik. Sosem gondoltam azt, hogy egy szatellit ország  vissza fogja nyerni a függetlenségét anélkül, hogy az egész összeomlana. Ez is történt.

1989. június 16-án, amikor Orbán Viktor mondta a beszédet, hazajöttem Amerikából, mert tudtam, hogy ez egy komoly történelmi esemény lesz. Amikor hallgattam a beszédét, és mondta, hogy a szovjet csapatok vonuljanak ki Magyarországról, láttam, hogy semmi sem történik, nincsenek rendőrök: ekkor gondoltam azt, hogy megérett az alma, tehát össze fog omlani a rendszer. Arra, hogy már novemberben ledőlt a berlini fal, én sem számítottam. De akkor már meggyőződésem volt, hogy ez a vége a diktatúrának.

A Magyar Nemzeti Bank volt alelnökeként, közgazdasági szakemberként, tanácsadóként mire a legbüszkébb, amelyet az Ön segítségével sikerült elérni Magyarországon?

Nehéz megmondani, mert az ember csak teszi a dolgát. Nem tudok olyat kiemelni, ami az én közvetlen hozzájárulásom által történt meg. Rengeteg változás történt Magyarországon, nagyon boldog voltam, hogy ennek részese lehettem. Büszke vagyok arra, hogy Magyarország egy független szabad, demokratikus ország lett. Ez az, ami engem boldoggá tesz. Erre vagyok a legbüszkébb.

Már Magyarország nagyköveteként az Egyesült Államokban sikerült a Szapáry-család hagyatékának egy részét megmenteni, hazaszállítani, de Ön a családi örökség ápolásában a pusztataskonyi és a büki sírok restaurálását is elvégeztette. Kiknek a sírjait gondozza?

Itt Bükön nemrég felújítottuk a Szapáry-Markovics-Jankovics sírkertet a temetőben. Nagyon szépen sikerült rendbe hozni. Popovics Gábor sírkőfaragó csinálta, szinte vadonatúj lett. Az önkormányzat védett sirhellyé is nyilvánította - kötelességemnek éreztem, hogy felújíttassam. A nagynéném, Szapáry Paula is itt van eltemetve, őt nagyon jól ismertem, hiszen velük voltunk, mikor a szüleim börtönben voltak. Itt van eltemetve nagyanyám is, Markovics Mária is, akit szintén ismertem. És az ő felmenőik nyugszanak még itt erről az ágról.

Az Ön gyermekei, unokái az Egyesült Államokban élnek. Jártak már Magyarországon?

Jártak már Magyarországon, jönnek ide rendszeresen. Mindent elmondok nekik a család múltjáról: két fiam tavaly májusban itt volt, akkor különböző történelmi dokumentumokat is megmutattam nekik, ami a családunk múltját fedi fel. Büszkék a magyar származásukra.