Tisztelt Ünneplő Közönség! Tisztelt Emlékezők!

1848/49 történte nem 1848. március 15-én kezdődött. Csiráit ott találjuk már a magyar történelem egén 1514-ben Dózsa György parasztháborújában, az 1703-ban kirobbanó Rákóczi-szabadságharcban. S a nagy nap elindítója az 1825-ös első reformországgyűlés, ahol a küldöttek között helyet foglalt Felsőbüki Nagy Pál is.

Ő is élharcosa volt az ott megfogalmazott követeléseknek. A mítosz, amely 1848-at övezi, igazából már itt megteremtődött, hiszen a reformkor követeléseit tűzték zászlajukra a márciusi fiatalok is. Mik voltak ezek a követelések:

-       nemzeti függetlenség

-       jobbágyfelszabadítás

-       közteherviselés

-       a magyar nyelv hivatalossá tétele

-       sajtószabadság

-       felelős magyar minisztérium felállítása

Hogy mennyire fontosak voltak ezek a követelések, azt Eötvös József szavaival is alátámaszthatjuk. Eötvös József igy fogalmazott:

„A haza … azon hely, melyen magunkat szabadnak érezhetjük, melynek története dicsőségünk, virágzása boldogságunk, jövője reménységünk, hol házunk áll, hol vetéseink zöldellnek … ez a haza az, amiért csak a gyáva nem áldozza életét!”  S ez a kor áldozatokat követelt.

1848/49 története ma már a magyar mitológia része. Mítosz az, hiszen tele van csillogó drámai jelenetekkel, félelem és gáncs nélküli hősökkel. Egy több felvonásos dráma szereplőit látjuk magunk előtt: március 15-én a Nemzeti Múzeum előtt, július 11-én együtt kiáltjuk Kossuthtal: Megadjuk a 200.000 nemzetőr felfegyverzéséhez szükséges 42 millió forintot!

Szeptember 29-én Pákozdnál győzünk, április 14-én a debreceni nagytemplomban kinyilvánítjuk függetlenségünket.

De nem hiányoznak a tragikus jelenetek sem: Szenttamási, Abrudbánya, Petőfi a héjjasfalvi úton, a világosi fegyverletétel 1849. augusztus 13-án, Kossuth búcsúja Orsovánál, és végül az aradi vértanúk kivégzése.

Mint minden mítosz, 1848/49 története is igaz és legendás elemekből áll. Ez a legendateremtés már a nagy év napjaiban megindult. Így született meg a Nemzeti Múzeum lépcsőjén álló és a Nemzeti dalt szavaló Petőfi mítosza is.

Azt mondják, hogy korunk embere nem a mesére kíváncsi, hanem arra, hogy mi igaz és mi nem. A tények érdeklik. S mégis hiába mutatta ki a történettudomány, hogy hőseink sem voltak mentesek hétköznapi, kisstílű jellemhibáktól, történelmi szerepük sem mentes ellentmondásoktól. Ezen kutatások ellenére a mítoszok érintetlenek maradtak. Történésznek és állampolgárnak egyaránt tudomásul kell venni, hogy álmok és a vágyak mindig szebbek, mint a hétköznapi valóság.

Akár a politikában, akár az életmódban, akár a társadalmi törekvésekben, nem is beszélve a csatamezőkről, ahol álomnál gyakoribb vendég a halál.

Tegyük hozzá: álmok, vágyak, szép tervek nélkül nemcsak az élet, talán a halál is értelmetlen. Szebbet pedig magyarnak 1848/49 hőseinél, Petőfinél, Kossuthnál, Bem apónál aligha álmodott valaki.

1848/49 nemcsak a magyaroké, a szomszéd népek identitásának is meghatározó eleme. A horvát köztudatban mindmáig valamiféle Heraklészként él a lovagias horvát bán Jellasics képe. Avram Iancu a román egységmozgalom vezetője.  A hősök útja azonban keresztezte egymást.

Március 15-én a magyarok fogalmazták meg először a követeléseiket. Májusig a birodalom minden nemzetisége követett bennünket. A forradalmak vér nélkül zajlottak, óriási lelkesedéssel és a testvériség érzelmeinek megnyilvánulásával mindenütt. Még mindenki az egyetemes forradalomban gondolkodott, és mindenki ugyanazért lelkesedett.

Mit követeltek?

„Legyen béke, szabadság és egyetértés!”

Szabadság! – Ez akkor a legáltalánosabb és leggyakoribb szó, amibe mindent bele lehet érteni. Ez jelentette az alkotmányt, a cenzúra eltörlését, a politikai bebörtönzések végét, a közös teherviselést, a felelős minisztériumot, a jobbágyok felszabadítását és a nemzet szabadságát. S itt volt a baj! A nemzetek szabadsága keresztezte egymást. A magyarok uniót akartak Erdéllyel, az ott élő románok ezt ellenezték.

A magyarok egész Magyarországot, a szlovákok, szerbek, horvátok ennek egy részét akarták. Ezek az ellentétek is okozták szabadságharcunk tragikus végkifejletét a nagyhatalmi politika velünk ellentétes érdekei mellett.

Nem csupán a Habsburgok ellen vívtuk élet-halál harcunkat, hanem Közép-Európa népeivel keveredtünk véres polgárháborúba. Rövid időn belül sikerült halálos ellenséggé tenni a generációk óta békésen együtt élő magyarokat, szerbeket, horvátokat, románokat. A népirtás gyakorlattá vált.

A hivatalos magyar politika kezdetben mintha nem értette volna, miről van szó. 1849 júliusára ismerte föl, hogy a nemzeti léthez és önkormányzathoz mindenkinek joga van. A már Szegeden ülésező országgyűlés törvénybe iktatta az akkori Európa legliberálisabb nemzetiségi törvényeit.

Késő volt! Két hét múlva Magyarországot elnyelte az ellenforradalom.

S milyen tanulságai lehetnek számunkra a bukásnak? A mérséklet, a higgadtság és gondolkodás a jogok legfőbb védőpajzsa. A szenvedély könnyen hajótöréshez vezethet.

A hatalom számára tanulság, hogy csak a nép jogainak, törvényeinek tisztelete, jogos kívánságainak teljesítése lehet az az alap, melyen biztosan és tartósan, a viharokkal is dacolva emelkedhetik a hatalom. A szuronyok diadala tünékeny, változó.

A hatalomnak csak a jogok tisztelete és a korszerű haladás képezheti megdönthetetlen alapját. A népszabadság csak az egyenlőség, testvériség és összetartás zászlaja alatt virulhat és gyümölcsözhet.

Az utókor bölcsessége azonban nem segíthet már a megtörténteken. Ma már látjuk, hogy álmainkat és mítoszainkat nem igazítottuk egymáshoz. Ha innen nézzük, be kell látnunk, hogy történelmünk nem sokban különbözik Közép-Európa népeinek sorsától. Ellentéteinknek köszönhetjük, hogy azt kaptuk mindig büntetésül, amit a többiek jutalmul. Velük együtt szenvedtünk s tértünk magunkhoz újra és újra.

Most is velük együtt kell talpra állni. Egymást segítve, a mások érdekeit is szem előtt tartva és tisztelve, nem keresztezve útjainkat, kell megoldani a jelen kor problémáit. Így lehet csak közösen tovább építeni a XXI. század modern Európáját, okulva a történtekből, emlékezve és fogadva…„Soha többé”.

Az ünnepi beszédet követően a Pilvax Zenekar Horváth Meggie énekével, a Sok-szín-pad műsorával ünnepivé varázsolta a délelöttöt.

Fotó: Taródi Lajos