SZIGETI ILDIKÓ :        EGYEDÜL

      Ködös, párás reggelt talált a kedd, alig egy nappal karácsony előtt. Már vagy két hete a Nap sem tette tiszteletét a kis faluban, így lakói inkább a kályhák és sparheltek melegét keresték és választották.
Néhány fiatal el-elsuhant biciklin, az utcákon, de nem igen volt jelentősége. Az ütött kopott, egykor szebb napokat látott, főleg kicsi parasztházak, szép, rendezett sorban álltak, utcákat alkotva.

      Idős lakóik sejtjeikbe és agyuk barázdáiba rég beivódott, napi rutin szerint éltek. A telek hosszúak, fénytelenek, már-már reménytelenek voltak, de többségük életében, legalább hétvégén, felvillant a szikra, a fény. Hazalátogatott a városba költözött fiú, lány, gyermek, unoka a családjával. Egy hétig kitartott ennek a melege. A várakozás is édes volt, miközben várták a szombatot, a vasárnapot, az új találkozást.

Mária néni társát a háború után nem sokkal elvesztette, ám bánkódásra nem igen maradt ideje, amikor rászakadt az a néhány háztáji állat, a föld, a kert, a ház… Két gyönyörű gyermekének sem könnyekre, fájdalomra volt szüksége. Nehéz időszak következett, de gyermekeiért bármit képesnek érzett elviselni. Az idő múlásával az állatok, a föld, az ereje megfogyott, a gyerekek felnőttek, főiskolára mentek, és megváltozott a világ. Nem mindig találta a helyét, nem is nagyon hagyta el a falut, ahol született, ahol mindennapjait élte. Gyermekei egyre sikeresebbek, jobb módúak lettek, és a város lett az otthonuk. Egyre inkább nem volt fontos a falu, a faluban a családi fészek, az emberek, a régi barátok, és …

Mária néni kukorica torzsát gyömöszölt a sparheltbe, s az abban élő parázs, hálásan kezdte falatozni a finom reggelit. Hamarosan néhány fokkal melegebb és parányit világosabb lett a lángoknak köszönhetően a kicsiny ablakos konyhában. Odaballagott a kredenchez, levette kedvenc bögréjét, amiből reggelente a teáját itta. Ez a csésze még szerény kelengyéjének egyik becses darabjaként szolgálta, nap-nap után hűséggel a házasságkötése óta. A sparhelten melegedő edényből sötétbarna teának kikiáltott folyadékot töltött. Egy szelet kenyeret kevés zsíron megpirított, mindkét oldalát bekente fokhagymával, s mint napjának egyik legfontosabb eseményét, alaposan elmerülve benne, kiélvezte. Tegnap vett az autóról egy fonott kalácsot, egy kiló kenyeret is, hiszen itt a háromnapos ünnep, és hát a gyerekek is jönnek. Még ősz elején ígérték, amikor utoljára itt jártak. A gondolatra bepárásodott két csodálatosan tiszta, barna szeme. Évekkel ezelőtt vett egy kicsiny műfát, de nem volt kedve vele bíbelődni, és az utóbbi időben, úgy két-három éve, fel sem díszítette.
      De idén más volt. Józsi bácsi a szomszédból, aki csaknem tíz évvel volt fiatalabb nála, de a faluban mindenki csak így hívta, felajánlott egy méteres kis fát. Ingyen akarta adni. Szegény rossz helyen akart nagyra nőni, ezért vágta ki. Így az idén, igazi fája lesz. Az unokák biztosan örülni fognak. Igaz, az izzósor már nem működik, de majd tesz fel néhány gyertyát. Úgy még szebb lesz, még hangulatosabb.
A reggelit követően kiseperte a tisztaszobát, ahová a fát akarta állítani. Letörölgetett, aztán elővette a gyúródeszkát és lisztet tett rá, tojást a közepébe, és egy kis tejet, kevés cukrot és elkezdte összedolgozni.  
      Arca barázdáit átitatta az a mosoly, ami reggeli ébredése óta ott rejtőzött az arcán. Ősztől erre a napra várt. A múlt héten jött egy képeslap is, hogy ma jönnek „Imréjék”, meg „Évájék” is. Ebből pedig olyan sok erőt merített. Régóta nem érezte magát ilyen jól és boldognak.

Délutánra tányéron volt az illatos zserbó és a diós, mákos bejgli. Elrendezte a konyhát, elmosogatott, összesöpört, levette a kötényét, magára kapta a kifutós kabátját, tett egy vékony fát a tűzre, mellé két torzsát, és kiment az udvarra. Az ég havat ígért. Kellemes hideg, lágy fagy és tiszta levegő surrant a kedd délutánjára, a szentestére.

- Ha még egy kis hó is esne, tökéletes nap volna! Akárcsak gyermekkoromban, azok a szép, fehér karácsonyok. – mondta az ég felé tekintve, aztán kiment az utcára, körbe nézni, látja-e már valamelyik gyerek autóját közeledni. – Most már jöhetnének. Négy óra van. Lassan besötétedik teljesen.

Míg kint állt az utcán, a hídon, két autó ment el a ház előtt. Az egyik Borosék fia és a családja, a falu túlsó végéről. A másikban pedig Vargáék fia jött haza, szolgálatban volt. Vasutas.
Még néhány percig várt, de mert vékonyan öltözött fel, hát vissza indult a házba. Lassan ballagott, nehogy lemaradjon a gyerekek érkezéséről. Eszébe jutott, hogy nem is evett a reggeli pirítós óta, de a görcsös gyomra tiltakozott az ellen, hogy bármit is egyen. Beért a házhoz és benyitott a konyhába. Most jól esett neki a meleg, amit az öreg sparhelt ontott magából. Bement a szobába, megnézte minden rendben van-e, megigazította az abroszt a nagy asztalon, kicsit odébb tette az egyik széket, mintha csupa hasznos, fontos dolgot végezne éppen el. A falon lógott egy régi tükör. Sok helyen már teljesen lekopott a tükörfény, de nagy becsben tartotta, mert ez volt az egyetlen tárgy, ami a háborút túl élte és az urától kapott. Belenézett. A reggeli mosoly kicsit megfakult, kevésbé bizakodó asszony nézett vissza rá. De a reménybe, a képeslapba és gyermekei ígéretébe kapaszkodva összeszedte magát és nem hagyta, hogy holmi hátsó gondolatok, megérzések elkeserítsék, tönkre tegyék ezt a szép és csodás napot. Az Ő szent estéjét. A szeretet ünnepét.                                                                                                                                               Kezdett Kezdett besötétedni, komorodni a kinti világ, elcsendesedni az utca, a falu és már senki nem kóborolt kint. Egyszer csak hallotta, hogy nagy dérrel-dúrral, recsegve-ropogva nyílik a nehéz fából készült utcaajtó. Szinte rohant a konyhaajtó felé. Megkönnyebbült. Végre teljesen száműzte az idő múlásával hívatlan vendégként érkező kétségbeesést, szomorúságot, magányt, félelmet, reménytelenséget.
Magára kapta fekete kardigánját és feltépte az ajtót. Éppen akkor lépett oda Józsi bácsi a szomszédból. Látszott rajta, hogy zavarban van, s egy kicsit bosszús is. Szíve szerint leharapta volna a saját nyelvét, amiért vele üzentek ilyen aljasul. Haragja pedig nőttön-nőtt, ahogy kedves szomszédasszonya meglepett és végtelenül csalódott szemébe nézett. Nem tudta mennyi ideig bámulták egymást és álltak szótlanul az ajtóban. Végül sikerült összeszednie magát és torkát megköszörülve szólalt meg.

-                     Áldott szép estét Mária néni! A Joli mondta, hogy jöjjek át én, mert… - újabb torokköszörülés és nagy levegővétel következett. Talán még a szemét is lehunyta, hogy képes legyen elmondani, miért is jött most, amikor mindenkinek otthon van a helye.

-                     Jöjjön be Józsi bácsi, kint igencsak hideg van! – Bár esze ágában sem volt bemenni a kicsi házikóba, de a kényelmetlen helyzet és zavara betessékelte az ajtón. A férfi, aki egyébként kemény volt és az érzelmekről azt tartotta, hogy a gyengeség jele, most teljesen megrendülve állt Mariska néni kétségbeesett arcát látva.

-                     Szóval, a Jolim üzeni, hogy az Imre telefonált. Ne várja Őket, nem tudnak jönni! Majd az ünnepek után, vagy valamikor jövőre. …és, …és Éváékat se tessék várni, mert azok se jönnek! Valami közbe jöhetett nekik. Nem mondták, de…

-                     Miért? – egy pillanatra megkönnyebbült ugyan, hogy nem baleset történt és mindenki jól van. Aztán mintha a világ szakadt volna rá, úgy nehezedett minden erejével lelkére a fájdalom. – Miért? – kérdezte újra. A szomszéd, aki amúgy is nagyon kellemetlenül érezte magát, azt hitte hozzá intézték a kérdést.

-                     Nem tudom, Mariska néni. Joli nem mondta. Azt hiszem, nem is igen mondták. – a jól ismert torokköszörülést hallatva folytatta. – No, akkor én megyek is. Tudja, most ülünk mink is asztalhoz.
Az ajtó felé indulva elhatározásra jutott, de mintha a szomszédasszony sejtené a szándékát, így szólt.

-                     Ne fáradjon Józsi! Az én kis Jézusomat ide várom. Ide van érkezése. Ha nem jön, azt sajnálom, de nem megyek senkihez szentestét zavarni.

-                     Nem zavarna, Joli is örülne, a gyerekek is csak későn jönnek meg.

-                     Magukat talán nem, de engem nagyon is zavarna. Köszönöm Józsi bácsi. Áldott ünnepeket kívánok Jolánnak is. - határozottan az ajtó felé terelte, szélesre tárta előtte és úgy állt, hogy egyértelmű legyen, mehet, a vendégség eddig tartott, nem tovább.

Józsi bácsi pedig ment, mint vert had, téblábolva elindult a kapu felé. Mariska néni felnézett az égre és látta, hogy hatalmas pelyhekben elkezd hullani a hó.

„Ha még egy kis hó is esne, tökéletes nap volna.” – s könnyei előtörve lemosták arcáról az utolsó vonását is a mosolynak, a reménynek. Bement a szobába. Megállt a tükör előtt és azt mondta: - Boldog karácsonyt Mária! Ennél sokkal boldogabb karácsonyt világ!

Elindult az ágya felé, s mint bármelyik napon, levette a ruháit, a székre hajtogatta őket. Felhúzta hálóingét, s leírhatatlan szomorúság szorította a szívét…